"[Csabi] két évvel idősebb nálam. Jelen időben, mert emlékeimben mindig élni fog. Mi, székelyek úgy tartjuk, az ember csak akkor hal meg, mikor elfelejtik.Hetvenben vagy hetvenegyben ismertem meg Csabát. Én már akkor roadi voltam a Hydra együttesben – mely feloszlott, s a gitáros a Noclav-ba ment játszani. Vitt engem is magával. Akkor Csabi volt a Noclávnál de menni akart. Onnan kezdve – bár nem egy zenekarban de - sokszor együtt dolgoztunk. Ő szerzett nekem állást a ’Vöcsiben’, mint gondnok. Holzhausert - a Noclav együttes vezetőjét - kellene megkérdezni, mire emlékszik. (… ) A Noclav a Vöcsiben játszott szombatonként. (…)
Csabitól tanultam meg vetíteni. A Vöcsiben vetítettünk, két 16 mm-es gép volt, kézzel kellett átkapcsolni. Még akkor szenes gépek voltak, tanított, hogyan kell a szikraközt tartani, mert a szén fogyott s ha az ív túl hosszú, a fény gyengül, ki is alszik.
Már késő este volt, mentünk haza a Vöcsiből. Mondta, meghalt az apja. Szűkszavú volt, csak pár mondatott beszéltünk. Nagyon egyedül lehetett. Nem tudtam, mit szóljak. Csak a cipőm orrát bámultam, ahogyan lépkedtünk, csendben. Sokszor eszembe jut még most is ez a gyaloglás. (…)
Nem messze a kőbányai klubtól van egy kis vendéglő. Sokat jártunk oda resztelt májat enni. Kettesben Csabival. Ha lehetett, az ablak mellé ültünk. (…) Egyszer is beültünk négyesben. Csabit most is látom, ahogy ott ül velem szemben, picit előrehajolva: - Én meg olyan szögletes vagyok – mondja s kezével dobozt rajzol a levegőbe – mit csináljak? – húzza fel a vállát, csak a szája sarkából, szégyenlősen mosolyogva, mint akit most tetten értek, s azt bevallja, jellegzetes mozdulatával, hátradobja hosszú haját. Senki nem húzta fel a vállát úgy, mint Ő, s a haj-dobását is máig látom. Egy időben át is vettem tőle - nekem is hosszú hajam volt. (…)
Azután emlékszem a kispesti házra. Ha jól emlékszem a konyhából van egy kis beugró. Ott volt Csabi műhelye. Ott csinálta az erősítőket. Szétszedtünk egy Marshallt s lerajzoltuk. Azután megtanultuk a rajzot. Csavarhúzóval fúrtuk a lyukakat, mert fúrógépünk nem volt. Azután feltágítottuk reszelővel. Kézzel tekercseltük a kimenő trafót. Apámnak volt egy kézzel hajtott tekercselő ’gépe’. Azon volt számláló is! Igaz, nullázni nem lehetett de az nem volt baj. Elcsórtam egyszer, hogy jobban menjen a dolog. Csabi tekercselt, én meg néztem a görnyedt hátát, ahogyan fekteti egyik sort szépen a másik mellé. Szerettem, hogy olyan pontosan csinált mindent. Magam is úgy szerettem dolgozni. Ezért is értettük meg egymást. Senkinek nem voltak olyan tiszta szinpadjai mint neki s nekem. Szépen körbevittük a vezetékeket, ne keresztezzék a színpadot a zenészek lába alatt. Az énekesek mikrofonjainak előre tettünk egy ’csoport kábelt’ s a dob mikrofonjainak, gitár erősítőknek meg hátra, a dob mellé. A színpad öltöző felöli oldalát is tisztán hagytuk, ne kelljen a zenészeknek átlépni a vezetékeken.
Ő is, én is rendszeresen ellenőriztük a vezetékeket. Nem csúszott-e ki a vezeték a csatlakozó rögzítő füleiből, s nem foszlik-e az árnyékolás.
- Egy rossz vezeték az egész műsort elrontja – mondogatta s ezt teljesen magamévá is tettem.
Mindig volt tartalék vezeték a gitárokhoz, hangfalakhoz, tartalék csövek az erősítőkhöz. Nekünk volt szerszámos dobozunk is, meg tudtuk javítani az erősítőket a helyszínen. Fejből tudtuk a Marshallok kapcsolási rajzát. Eleinte bizony sokszor kellett forrasztanom, mert a kézzel csinált erősítőkből kiesett egy-egy ellenállás. Én akkor az Orionban dolgoztam, csináltunk tranzisztoros gitár-torzítókat. Előadás közben állandóan figyeltük nemcsak a hangot de a zenészeket is, nem jeleznek e valami bajt. Tudták, csak fel kell nézzenek s máris a színpadon vagyunk! Legtöbbször a dobbal volt baj, kilazultak a lábgép csavarjai. Futás a színpadra, megszorítottuk játék közben is. Sokszor csak elfogyott a dobverő. Zimmermann Pisti körül olyan volt, mint a fűrésztelep.
Ezt az előrelátást, gondolkodást és önzetlen segítőkészséget szerették benne a zenészek. Ezért emlékeznek úgy, hogy „Ha Csabi megjelent a bulin, akkor egyből megnyugodott az ember, hogy minden rendben lesz.”
Csaba sokáig volt a Juventus-al s ha jól emlékszem, ők sokszor játszottak a ’Pamut-textil’-ben: a Fehérvári úti művelődési házban, nem messze a töltéstől. Bár én nem dolgoztam a Juventus-al ’hivatalosan’ mégis sokszor elmentem Csabával csak azért, hogy vele lehessek. Egyszer is, felállítottuk a színpadot – a Fehérvári úton volt - s mint rendesen, elmentünk a terem végébe meghallgatni, ellenőrizni, milyen a beállítás. - Ákosom! Mint a bálna szíve! A láb-dob olyan legyen, mint a bálna szíve – bal kézzel dobva hátra a haját - Érezd a levegőt mozogni, ha kinyitod a szádat! – ütögette a tüdejét a jobb öklével.
Engem ’73 végén elvittek katonának, két évre megszakadt a kapcsolat. Miután szabadultam, még egy kicsit visszamentem roadizni, de nem ment a dolog. Rájöttem, nem tudok keverni, mert baj van a fülemmel. Nem hallom a magas hangokat. Akkor kezdtem filmezni. Azután eljöttem.
Ennek éppen harminc éve. Ma Ausztráliában élek - filmezek. Ma is úgy gondolkodom, ahogyan Csabival kidolgoztuk felnőtté válásunkkor: pontosan, előrelátva és gondolkodva, felkészülve, önzetlenül, segítőkészen.
Nagyobbik fiam 23 éves és ’roadi’. A középiskolában kezdte, az iskolai zenekarral. Sokat tanítgattam, mire kell figyelni, hogyan kell a színpadot felállítani. „Az egyik csoport kábel a színpad elején van, a másik hátul, a dob mögött.” Szeretik is, mert pontos, előrelátó, segítőkész. A minap hívott, hallgassam meg, hogyan kever.
- Fiam, én nem hallom a magas hangokat!
- De azt hallod apu, hogy a dob, mint a bálna szíve!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése