Egy gyászbeszéd Morcz Csabi búcsúztatóján

"Volt egy apám, aki nem állhatta a temetéseket, sem a halált. És ezért gyűltünk össze itt és így: olyan módon búcsúztatni azt, aki már soha többé nem lesz velünk, ahogy azt maga is szerette volna. Egy olyan búcsúztatóra, amin ő maga is szívesen részt vett volna.

Volt egy apám, aki mesebelien vicces apa volt. Húgom, óvodás korában egy reggel nem találta a kis cipőjét pontosan ott, ahova előző este letette. A cipő persze megvolt, kézhez is kapta, de a húgom váltig állította, ez bizony nem az ő cipője, nem ide tette, ez bizony nem lehet az övé. Ebből aztán kisebb családi vita kerekedett, a dackorszak minden ismert nyűgjével. A helyzetet apám mentette meg: „Na jól van, ez az én cipőm, de ma kölcsönadom”.

Volt egy apám, akinek – leszámítva történelmi homályba vesző tacskóját – mindig puli kutyái voltak. És köztük tán a legemlékezetesebb, az utolsó, Apród. Aki szaggatta el többek nadrágját – és az Apu összes farmerját –, harapott hátba erősítőjéért érkező zenészt. Egyszer, egyik este egy barátnőm hívott: az imént, hazafelé tartva összetalálkozott rettegett Apróddal az Almavirág téren, a Dobó Katica utcától két sarokra. Mert apám, mint afféle szabad szellem, gyakran küldte a kutyát sétálni. Magában, önkiszolgáló rendszerben.

Volt egy apám, aki, ha kiszámolnánk, könnyen rájöhetnénk, annyit töltött az életéből erősítők és hangfalak között, mint mások alvással és munkával együttvéve. És mégsem szívesen kért. Sem jegyet, sem szívességet. Ezért aztán azt hihette, én vagyok az egyik legszerencsésebb Rockinform olvasó Magyarországon: több alkalommal kapott nevére szóló, koncertjegyet rejtő borítékot, bélyeggel, postán kikönyörgött pecséttel – éppúgy, mintha nyertem volna. Sosem volt alkalmam elmondani neki, hogy valójában kapta és nem nyertem.

Volt egy apám, akit egész gyerekkoromban a függöny mögül, lesve hallgattam, ahogy zenészekkel, kollegákkal – néha, tudom, sokat – beszél. Sosem irigyelte, amit tudott. Mikor a kimondhatatlan után először géphez ültünk és megtaláltuk a fórumokat, ahol róla írnak, sírva és röhögve olvastuk a hozzászólásokat. Morcz Csabi mindig adott. Tudást, tippet, segítséget.

"Volt egy apám, aki miatt, legyen bármily rég is ebben a pozícióban, ha keverőpult mögött állt egy buliban, mindig görcsben állt a gyomrom. Sosem volt máskor velem ilyen, sem saját vizsgán, sem a munkám végzése közben. Azt hiszem, én izgultam le azt is, amit ő sose.

Volt egy apám, aki a konyhaasztalon javította az erősítőket. Nem a kinti műhelyben, hiába próbáltuk rávenni erre családilag, több ízben is, neki kimondatlanul is ott volt a helye, köztünk. Mert ő észrevétlenül dolgozott. Hiszen mindig dolgozott. Az utolsó délután, mikor az orvosok azt mondták, munkáról innentől fogva az egészsége miatt nem lehet szó, elfogta a rémület. Hogy mit fog akkor ő csinálni. Mert ő semmi mást nem szeret, csak dolgozni. És pár órával később, a kórházfolyosón, elküldte a húgom ellenállást venni.

És van egy apám, akire mindegyikőtök emlékszik. És kérlek, ezt a Morcz Csabit őrizzétek meg magatoknak."