Pap Béla, a szolnoki „Örökség” Világzenei Fesztivál szervezője: "Csínytevéseink"

Talán a ténnyel kellene kezdenem: egyszer komoly kockázatot jelentettünk Morcz Csabi vállalkozásainak. (Nagyon finoman fogalmaztam, igazság szerint, majdnem a tönk szélére sodortuk). De hadd menjek egy kicsinyt időrendben.

Csabival a nyolcvanas évek második felében sodort össze bennünket a sors, ha jól emlékszem – másképp nem is lehetett – „szépreményű” zenekar-csíránk, az Ippolit Matvejevics egy-két önálló bulijának hangosítására vállalkozott. Határozottan tudom, hogy a legjobban megszólaló koncertjeink voltak ezek akkoriban, szokásához híven rengeteg jó tanáccsal látta el az együttes zenészeit, mit és hogyan ténykedjenek az alapokon. (Ha netán makacsul ragaszkodtak egy-egy rossz beidegződéshez, Csaba a keverőpultnál úgyis aszerint mesterkedett, ahogy az ő füle sugallta.)

A kilencvenes évek elején már számos rendezvényt szerveztem Szolnokon, a várost zsibongó alternatív zenei élet jellemezte. Két-három nyáron át a Tisza-híd melletti partszakaszra tereltünk néhányszáz fős közönséget Pál Utcai Fiúkra, Rituális Rémtettekre, Udvari Bolondokra, ilyesmikre.

Ezeket mind Csaba hangosította, s ennek kapcsán kell visszaemlékezésem kezdő mondatára magyarázatot adnom: történt, hogy az egyik ilyen nyári szeánsz alkalmával a motyó elektromos bekötését egy köztéri áramforrásra Lackó barátomra bíztam, aki ugyan lelazsálta a villanyszerelő szakmunkásvizsgát, de értette a dolgát. 

Talán csak épp aznap került valami homokszemcse a gépezetbe, cáfolandó az előbbi állításomat, mert a tompán vibráló reflektorok és furcsán fel-le villanó ledek az erősítőkön – mint utóbb kiderült – másodpercek híján a teljes romlás hírnökei lehettek volna, lévén a barátom úgy megkócolta a tápvezeték bekötését, hogy tényleg csak valami isteni gondviselés óvta meg Csaba évtizedes munkájával összehozott hangrendszerét a szó szerinti teljes leégéstől. (Sosem felejtem, főképp, mert még aznap este vagy százszor, aztán évekig, sőt tulajdonképpen majd két évtizeden át olykor-olykor felemlegette: „ha leégett volna az összes cucc, azt tudod, ugye, hogy nekem végem van... ?”

Tudtam bizony, még akkor is, ha Lackó szavaival élve: ő „csak” átlögybölte a rendszert…)

Szerencsére megúsztuk két végfok – javítható – meghibásodásával, s ha lehet ilyet mondani, tán még a barátságunk is elmélyült a közös „csínytevés” okán.

Mert utána még nagyon sokat dolgoztunk együtt, lévén 1996-tól kifundáltunk egy szabadtéri világzenei fesztivált, (persze a Tisza-part közelében, hol máshol?).

Közel tucatnyi éven keresztül minden augusztusban jött Csabi a kamionnyi cuccal, Zsófi haverjával, a mi révünkön megismert, és idővel szoros munkatársává vált Krupival, hogy két-három napon át a világ- és népzene megannyi hazai és külföldi előadójának a koncertjeit „vezényelje” a szolnoki közönség nagy-nagy megelégedésére.

Csaba nagyon őszinte ember volt, sosem rejtette véka alá, hogy a világzene számára zeneileg egy kevésbé szimpatikus elegy volt, nem igazán szerette a műfajok - olykor persze valóban öncélú – keveredését. De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy e markáns és nyíltan vállalt véleménye ellenére nagy szakmai alázattal, minden technikai részletre kiterjedő figyelemmel, a fellépő művészek és a közönség mindenkori elismerését kivívva hangosította a fesztiválok koncertjeit. (Rafinált, öreg róka volt persze – számtalanszor voltam szem- és fültanúja. Jött olykor a színpadról valami agyament kívánság, vagy egyszerűen csak ifjonti tapasztalatlanságból fakadó óhaj-sóhaj, Csaba bólintott egyet, netán visszaszólt a mikrofonba, hogy rendben, aztán dohogott egy rövidet félhangon, és addig mesterkedett a potméterekkel, amíg mindenki, a művész, a közönség, de főképp ő saját maga nem volt teljesen elégedett a hangzással. Mondanom sem kell talán, ezt leginkább úgy sikerült mindig megvalósítania, hogy véletlenül sem változtatott eredeti elképzelésén, legfeljebb olykor „odacsalt” a fülekbe egy-egy mindenkit megnyugtató „morczos” trükköt.)

… ahogy egykor én is „odacsaltam” őt egy gondolat erejéig az Ippolit Matvejevics „Eső és könnyek” (Védtelen világ) című számába:

„ Sodrás és örvény, célpont és töltény,

védtelen világunk elmerül,

törvény a mozgás, de minden megáll,

Idő Úr ellen nem véthetünk,

Névtelen tájak, roskadó házak,

A végtelen előlünk menekül,

A fény és az árnyék, őrült játék –

Morcos halállal ölelkezünk… “