Csabikám!
Közeledik a 9.
évfordulója annak, hogy nem vagy köztünk. Miért csak most búcsúztatlak nyilvánosan? Eleinte nem akartam, nem tudtam elhinni. Aztán halogattam, ciki volt, hogy
későn szólalok meg több szeretted, barátod után. Mostanára érett meg bennem az,
hogy írjak neked, rólad.
Első találkozásunkkor
a szívembe zártalak – ez jó régen volt, még a 80-as években. Én egy teljesen amatőr,
alternatív bandával, a Nylonnal léptem fel valahol egy moziban. Hozzá voltunk
szoktatva ahhoz, hogy velünk, alterokkal a roadok általában vagy egyáltalán
nem törődtek, vagy maximum gúnyos, nagyképű válaszokkal küldtek el a francba a
hangbeállások alkalmával. Szakmailag általában igazuk volt, így utólag
visszatekintve. :) Te egyedül keverted a frontot, monitort, a beállás alkalmával
feljöttél a színpadra, hogy meghallgasd, mi szól ott nekünk. Mondtuk, hogy
minden jó, kösz.njük, de csak folytattad a mászkálást a frontpult és a színpad
között addig, amíg nem voltál teljesen megelégedve a színpadi monitorsounddal.
Nem értettük, mert nem voltunk ehhez szokva, kicsit talán bolondnak is néztünk.
Ez a szokásod
évekkel később – amikor nem zenészként, hanem hangmérnök-kollégákként dolgoztunk
együtt – is megmaradt. Nagyon fontosnak tartottad mindig a zenészek színpadi
komfortérzését, mert tudtad, hogy ha valaki nem érzi jól magát, vagy rossz
hangerő viszonyokat hall, akkor rosszul fog játszani, előadni is, ami viszont
visszahat a frontkeverésre.
Az első
találkozásunk után sok év telt el, amíg a paksi Gastroblues fesztivál indulásakor
csatlakoztál hozzám segítőtársnak, hangmérnöknek. Az első fesztivált még
legalább 10 követte, amikor együtt dolgoztunk a felvételeken és az utómunkákon
is. Pakson kívül ezután minden külső helyszíni felvételemen te segítettél,
kísértél. A jelenléted mindig nyugalmat és biztonságot jelentett egyrészt a
szakmai hozzáértésed miatt, másrészt a múltad olyan kapcsolatrendszert
biztosított, amivel mindig rögtön megtaláltad a közös hangot azokkal a
hangosítókollégákkal is, akiket én nem ismertem.
Ez idő alatt, úgy
gondolom, a munkatársin kívül baráti viszony is kialakult közöttünk. Nagyon sokszor
kijöttél a stúdiómba a Hajógyári szigetre csak beszélgetni is. Imádtad a
stúdiók légkörét és a hangosítási gyakorlatodnak köszönhetően szinte azonnal
beletanultál a stúdióutómunkákba.
Emlékszem, milyen
büszke voltál arra - méltán -, hogy te keverted a később Nyugat-Európában megjelent
Chris Farlowe paksi koncertlemezét.
És persze itt áll
melletem a 100W Super Lead kópiád a MONA a VOX A 100 tetején, aminek a meleg
hangja utánozhatatlan. Hiszen a magyar gitárosok erősítő guruként, javító-építő
mesterként tiszteltek.
A MONÁ-ról Varga
Jani is tudna mesélni:
Az élet, a
történelem és a rockzene megítélésében gyakorlatilag egyetértettünk. A
legjobbat akkor tudtuk beszélgetni, amikor hajnalban hazaértünk a stúdióba
valahonnan vidékről, bepakoltunk, rendet csináltunk, majd a HÉV megállóban
működő 0-24-es kocsma teraszán még ittunk egy búcsúsört a nyári hajnal
madárcsicsergése közepette.
Már az a műintézet sincs meg azóta sajnos.
Búcsúzóul
elmesélem még az étterem tesztelési módszeredet, mert csak a humor nyelvén
tudok most - ideiglenesen - búcsúzni tőled. Csaba, ha étterembe ment, először
mindig egy adag káposztasalátát rendelt, mert úgy tartotta, hogy ha az rossz,
akkor ott semmit nem tudnak jól elkészíteni. Ha meg volt vele elégedve, akkor jöhetett
a babgulyás, mert mást enni őt étteremben sosem láttam. :)
Csabikám, Isten
veled – de nem őszinte a búcsúzkodásom, mert még mindig úgy gondolok rád, mint
aki itt van, mint akit bármikor felhívhatok.
Ölellek! [Horváth] János [hangmérnök]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése