Horváth János hangmérnök Morcz Csabáról

Csabikám!

Közeledik a 9. évfordulója annak, hogy nem vagy köztünk. Miért csak most búcsúztatlak nyilvánosan? Eleinte nem akartam, nem tudtam elhinni. Aztán halogattam, ciki volt, hogy későn szólalok meg több szeretted, barátod után. Mostanára érett meg bennem az, hogy írjak neked, rólad.

Első találkozásunkkor a szívembe zártalak – ez jó régen volt, még a 80-as években. Én egy teljesen amatőr, alternatív bandával, a Nylonnal léptem fel valahol egy moziban. Hozzá voltunk szoktatva ahhoz, hogy velünk, alterokkal a roadok általában vagy egyáltalán nem törődtek, vagy maximum gúnyos, nagyképű válaszokkal küldtek el a francba a hangbeállások alkalmával. Szakmailag általában igazuk volt, így utólag visszatekintve. :) Te egyedül keverted a frontot, monitort, a beállás alkalmával feljöttél a színpadra, hogy meghallgasd, mi szól ott nekünk. Mondtuk, hogy minden jó, kösz.njük, de csak folytattad a mászkálást a frontpult és a színpad között addig, amíg nem voltál teljesen megelégedve a színpadi monitorsounddal. Nem értettük, mert nem voltunk ehhez szokva, kicsit talán bolondnak is néztünk.

Ez a szokásod évekkel később – amikor nem zenészként, hanem hangmérnök-kollégákként dolgoztunk együtt – is megmaradt. Nagyon fontosnak tartottad mindig a zenészek színpadi komfortérzését, mert tudtad, hogy ha valaki nem érzi jól magát, vagy rossz hangerő viszonyokat hall, akkor rosszul fog játszani, előadni is, ami viszont visszahat a frontkeverésre.

Az első találkozásunk után sok év telt el, amíg a paksi Gastroblues fesztivál indulásakor csatlakoztál hozzám segítőtársnak, hangmérnöknek. Az első fesztivált még legalább 10 követte, amikor együtt dolgoztunk a felvételeken és az utómunkákon is. Pakson kívül ezután minden külső helyszíni felvételemen te segítettél, kísértél. A jelenléted mindig nyugalmat és biztonságot jelentett egyrészt a szakmai hozzáértésed miatt, másrészt a múltad olyan kapcsolatrendszert biztosított, amivel mindig rögtön megtaláltad a közös hangot azokkal a hangosítókollégákkal is, akiket én nem ismertem.

Ez idő alatt, úgy gondolom, a munkatársin kívül baráti viszony is kialakult közöttünk. Nagyon sokszor kijöttél a stúdiómba a Hajógyári szigetre csak beszélgetni is. Imádtad a stúdiók légkörét és a hangosítási gyakorlatodnak köszönhetően szinte azonnal beletanultál a stúdióutómunkákba.

Emlékszem, milyen büszke voltál arra - méltán -, hogy te keverted a később Nyugat-Európában megjelent Chris Farlowe paksi koncertlemezét.

És persze itt áll melletem a 100W Super Lead kópiád a MONA a VOX A 100 tetején, aminek a meleg hangja utánozhatatlan. Hiszen a magyar gitárosok erősítő guruként, javító-építő mesterként tiszteltek.

A MONÁ-ról Varga Jani is tudna mesélni:

Az élet, a történelem és a rockzene megítélésében gyakorlatilag egyetértettünk. A legjobbat akkor tudtuk beszélgetni, amikor hajnalban hazaértünk a stúdióba valahonnan vidékről, bepakoltunk, rendet csináltunk, majd a HÉV megállóban működő 0-24-es kocsma teraszán még ittunk egy búcsúsört a nyári hajnal madárcsicsergése közepette. 

Már az a műintézet sincs meg azóta sajnos.

Búcsúzóul elmesélem még az étterem tesztelési módszeredet, mert csak a humor nyelvén tudok most - ideiglenesen - búcsúzni tőled. Csaba, ha étterembe ment, először mindig egy adag káposztasalátát rendelt, mert úgy tartotta, hogy ha az rossz, akkor ott semmit nem tudnak jól elkészíteni. Ha meg volt vele elégedve, akkor jöhetett a babgulyás, mert mást enni őt étteremben sosem láttam. :)

Csabikám, Isten veled – de nem őszinte a búcsúzkodásom, mert még mindig úgy gondolok rád, mint aki itt van, mint akit bármikor felhívhatok.

Ölellek! [Horváth] János [hangmérnök]

egy régi hír

Pap Béla, a szolnoki „Örökség” Világzenei Fesztivál szervezője: "Csínytevéseink"

Talán a ténnyel kellene kezdenem: egyszer komoly kockázatot jelentettünk Morcz Csabi vállalkozásainak. (Nagyon finoman fogalmaztam, igazság szerint, majdnem a tönk szélére sodortuk). De hadd menjek egy kicsinyt időrendben.

Csabival a nyolcvanas évek második felében sodort össze bennünket a sors, ha jól emlékszem – másképp nem is lehetett – „szépreményű” zenekar-csíránk, az Ippolit Matvejevics egy-két önálló bulijának hangosítására vállalkozott. Határozottan tudom, hogy a legjobban megszólaló koncertjeink voltak ezek akkoriban, szokásához híven rengeteg jó tanáccsal látta el az együttes zenészeit, mit és hogyan ténykedjenek az alapokon. (Ha netán makacsul ragaszkodtak egy-egy rossz beidegződéshez, Csaba a keverőpultnál úgyis aszerint mesterkedett, ahogy az ő füle sugallta.)

A kilencvenes évek elején már számos rendezvényt szerveztem Szolnokon, a várost zsibongó alternatív zenei élet jellemezte. Két-három nyáron át a Tisza-híd melletti partszakaszra tereltünk néhányszáz fős közönséget Pál Utcai Fiúkra, Rituális Rémtettekre, Udvari Bolondokra, ilyesmikre.

Ezeket mind Csaba hangosította, s ennek kapcsán kell visszaemlékezésem kezdő mondatára magyarázatot adnom: történt, hogy az egyik ilyen nyári szeánsz alkalmával a motyó elektromos bekötését egy köztéri áramforrásra Lackó barátomra bíztam, aki ugyan lelazsálta a villanyszerelő szakmunkásvizsgát, de értette a dolgát. 

Talán csak épp aznap került valami homokszemcse a gépezetbe, cáfolandó az előbbi állításomat, mert a tompán vibráló reflektorok és furcsán fel-le villanó ledek az erősítőkön – mint utóbb kiderült – másodpercek híján a teljes romlás hírnökei lehettek volna, lévén a barátom úgy megkócolta a tápvezeték bekötését, hogy tényleg csak valami isteni gondviselés óvta meg Csaba évtizedes munkájával összehozott hangrendszerét a szó szerinti teljes leégéstől. (Sosem felejtem, főképp, mert még aznap este vagy százszor, aztán évekig, sőt tulajdonképpen majd két évtizeden át olykor-olykor felemlegette: „ha leégett volna az összes cucc, azt tudod, ugye, hogy nekem végem van... ?”

Tudtam bizony, még akkor is, ha Lackó szavaival élve: ő „csak” átlögybölte a rendszert…)

Szerencsére megúsztuk két végfok – javítható – meghibásodásával, s ha lehet ilyet mondani, tán még a barátságunk is elmélyült a közös „csínytevés” okán.

Mert utána még nagyon sokat dolgoztunk együtt, lévén 1996-tól kifundáltunk egy szabadtéri világzenei fesztivált, (persze a Tisza-part közelében, hol máshol?).

Közel tucatnyi éven keresztül minden augusztusban jött Csabi a kamionnyi cuccal, Zsófi haverjával, a mi révünkön megismert, és idővel szoros munkatársává vált Krupival, hogy két-három napon át a világ- és népzene megannyi hazai és külföldi előadójának a koncertjeit „vezényelje” a szolnoki közönség nagy-nagy megelégedésére.

Csaba nagyon őszinte ember volt, sosem rejtette véka alá, hogy a világzene számára zeneileg egy kevésbé szimpatikus elegy volt, nem igazán szerette a műfajok - olykor persze valóban öncélú – keveredését. De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy e markáns és nyíltan vállalt véleménye ellenére nagy szakmai alázattal, minden technikai részletre kiterjedő figyelemmel, a fellépő művészek és a közönség mindenkori elismerését kivívva hangosította a fesztiválok koncertjeit. (Rafinált, öreg róka volt persze – számtalanszor voltam szem- és fültanúja. Jött olykor a színpadról valami agyament kívánság, vagy egyszerűen csak ifjonti tapasztalatlanságból fakadó óhaj-sóhaj, Csaba bólintott egyet, netán visszaszólt a mikrofonba, hogy rendben, aztán dohogott egy rövidet félhangon, és addig mesterkedett a potméterekkel, amíg mindenki, a művész, a közönség, de főképp ő saját maga nem volt teljesen elégedett a hangzással. Mondanom sem kell talán, ezt leginkább úgy sikerült mindig megvalósítania, hogy véletlenül sem változtatott eredeti elképzelésén, legfeljebb olykor „odacsalt” a fülekbe egy-egy mindenkit megnyugtató „morczos” trükköt.)

… ahogy egykor én is „odacsaltam” őt egy gondolat erejéig az Ippolit Matvejevics „Eső és könnyek” (Védtelen világ) című számába:

„ Sodrás és örvény, célpont és töltény,

védtelen világunk elmerül,

törvény a mozgás, de minden megáll,

Idő Úr ellen nem véthetünk,

Névtelen tájak, roskadó házak,

A végtelen előlünk menekül,

A fény és az árnyék, őrült játék –

Morcos halállal ölelkezünk… “

Nagy Ádám Morcz Csabáról

Csaba halálával a tisztességesség, lelkiismeret és a hozzáértés jókora szeletével lett szegényebb a magyar könnyűzenei világ.

Körülbelül  három olyan embert ismertem aki a „háttérből”, őszintén segíteni akart a muzsikusoknak (önzetlenül!), és meg is tette… Ő volt az egyik.

Zárkózott ember volt, így könnyen közös nevezőre jutottunk.

Rengetegszer húzott ki a csávából, mert kívül-belül ismerte a helyi viszontagságokat. Erősítőt, pedálokat javított, hangszereket rakott össze, rendszerint szarból várat 5 perc alatt, jobb esetben jóból még jobbat, megbízhatóbbat. 

Hivatalos márkaszervizek álltak széttárt karokkal bizonyos probléma felett, amit ő ránézésre megoldott. (Végignéztem.) 

A szakmája szerelmese volt, így is élt, így is ment el.

Sajnos túl hirtelen, de szerényen, sokunknak példát statuálva.

Ott fent remélem megvár minket, mi meg elmeséljük hogyan szólt a cájg…

Nemes Nagy Péter: Emlékeim Csabáról

Vannak olyan emberek, akikkel már az első találkozás is olyan, mintha már régóta ismernénk egymást. Az ilyen ritka emberek egyike volt nekem Morcz Csaba is. Személyes kapcsolatba 1983 őszén kerültem Vele, amikor felkértek, a Hobo Blues Band hétfőnkénti klubestjében a szünetben a blues kiemelkedő előadóiról beszéljek, mutassak be zenéket.
Abban az időben ezek a hétfői klubestek a Fővárosi Művelődési Ház azóta már lebontott körtermében voltak. A koncerteket Csaba hangosította, keverte és a megszólalás mindig tökéletes volt. A szünetben felmentem a színpadra és onnan beszéltem az adott muzsikusról. A zenéket az akkori kornak megfelelően kazettán vittem, amit odaadtam Csabának és ő indította a felvételt, amikor azt kellett. Így neki még pihenője sem volt az estéken, de örömmel csinálta, mert a zene volt a mindene.
A közös munka összehozott minket és a koncerteket Csaba mellett a keverőpult mögött állva hallgattam. Így láttam, hogy Csaba minden idegszálával követte a zenészek játékát, amikor kellett, korrigált a hangzáson. Soha, egyetlen percre nem vette le a szemét a színpadról, de ha másfelé kellett néznie, a fülei akkor is az onnan jövő hangokra tapadtak.
Enyhe túlzással kijelentem, hogy Csaba az a hangmester volt, aki a megpendített vagy megütött hangot a hangszertől, a mikrofontól kezdve végig kísérte, követte az erősítőkön, hangfalakon keresztül egészen az utolsó sorban ülő közönség füléig.

Megismerkedésünk kezdetétől fogva a zene, a zenészek voltak társalgásunk középpontjában. Tudtam, hogy Póka Egon szinte elvakult Jack Bruce rajongó. Említettem Csabának, hogy nekem egy másik basszeros, Colin Hodgkinson a kedvencem. Megbeszéltük, hogy a következő alkalommal hozok tőle zenét és a buli végén megmutatjuk Bendzsinek.
A közönség már elhagyta a körtermet, a zenészek pakolták el hangszereiket. Póka is csomagolta hangszerét, amikor Csaba a még "élő" hangfalakban megszólaltatta a kazettát. Póka felkapta a fejét, meglátott a keverőpultnál és lekiabált: "Ki ez Dick?"
Mondtam szemtelenül, hogy egy Jack Bruce-nál jobb basszeros. Póka elindult felém és annyit mondott, most akkor ezt a kazettát elkérem.
Nagy örömömre szolgált, hogy a következő nyáron a kelet-berlini VIT-en Póka és Hodgkinson találkoztak és zenéltek is közösen. Azt hiszem, más technikus nem tette volna meg azt a szívességet, hogy nem kezdi el bontani a cuccot a buli után.

Másik emlékezetes eset 1984 januárban történt, szintén a körteremben. A szokásos hétfői klubnap második menetében sorra került Jimi Hendrix nagyszerű darabja, a Voodoo Chile Bill énekével és természetesen Hobo magyar szövegével. Ilyenkor Hobo lejött a színpadról, elvegyült a tömegben, hiszen várható volt egy hosszabb Tátrai szóló.
Tibusz aznap valami frenetikus formában volt, sírt, jajgatott a gitárja, működött a szájgitár is. Már az előző számokban is csoda volt a gitár, de itt olyan történt, ami egyetlen korábbi koncerten sem. Csaba a gitárszólót azzal segítette, hogy a hangokat szétpanorámázta, hol a jobb, hol a baloldali hangfalakból jöttek a hangok. Most, ahogy írom e sorokat, megint feláll a szőr a karomon. A teltházas nézőtér döbbent csendben figyelte Tibuszt és a nagybetűs Zenét.
Ahogy a szám véget ért pár pillanatnyi csend után robbant ki a tapsvihar. A pillanatnyi csöndet kihasználva Hobo a mikrofonhoz lépett és annyit mondott: "Viszontlátásra! Ennél följebb nem lehet fokozni a hangulatot, így a ma esti koncertet itt fejezzük be."
Ránéztem az órámra, még egy jó fél óra hátra volt az estéből és kíváncsian néztem körbe. A körülbelül négyszáz ember egyetlen hangos szó nélkül hagyta el a termet. Ebben a csodában Tátrai Tibusz mellett Morcz Csabának is komoly szerepe volt. [Az említett dal alább meghallgatható]
Amint ezen a blogon más is megjegyezte, Csaba több alkalommal hangosította a paksi Gastroblues Fesztivált, ahol szintén együtt dolgoztunk.
Abban az igen rossz akusztikájú, üveg, fém és beton falú sportcsarnokban bizony nagy kihívás volt a hangosítás, de ő kihozta a lehetséges maximumot, az elviselhető és élvezhető megszólalást. Csaba "megfejtése" mindössze annyi volt, hogy nem szabad csutkáig tekerni a volumét. Keze alatt egyformán jól szóltak az akusztikus és elektromos hangszerek. Pakson is sokszor odaálltam mellé, figyeltem ahogy tevékenykedik és jókat beszélgettünk a koncertek után. Azok a beszélgetések azóta is hiányoznak nekem.
Legyen az álmod szép, Csaba!

"Csabi – isten nyugosztalja – mondott valami vicces hülyeséget, mire Póka brahiból beleharapott Csaba kabátjába, egy gombra. Kitörött egy foga"

Egy interjú Csomós Péterrel, Morcz Csabát több helyütt említve. "Póka '69-es Fender Precisionján a mai napig van egy fiú rajza, akinek hiányzik egy foga. Ennek az a sztorija, hogy Morcz Csaba volt a technikusunk a kimenetel előtt. Csabi – isten nyugosztalja – mondott valami vicces hülyeséget, mire Póka brahiból beleharapott Csaba kabátjába, egy gombra. Kitörött egy foga, egy héttel indulás előtt, 1973. április végén. Kisvártatva egy trafikban találtam egy matricát a foghíjas sráccal, ráragasztottuk. 1973 óta rajta van. Morcz és Póka egyébként nagyon jó barátok voltak." 
Köszönjük Bálint Csabának a figyelmeztetést. Az interjú ITT olvasható.

"Hamar rájöttünk, érdemes hallgatni rá"

A KFT zenekar első tíz évében szinte folyamatosan más és más hangmérnökök keze alatt szólt. Nem örülünk ennek, de így alakult. Ezeknek az embereknek már a foglalkozása is más és más néven szerepelt a szótárunkban. Voltak roadok, technikusok, és volt hangmérnök is. 

Morcz Csaba hangmérnök volt. Első, és számomra legfontosabb tulajdonsága, ami már az első pillanatban is feltűnt, hogy mosolygott. Ebben a szakmában ritka volt ez. Sokan hitték, hogy az a férfias, ha mogorva  /morc :)   /az ember. Hát Csaba nem volt az, és ezzel mindjárt sokat enyhített az aggodalmamon, vajon aznap kinek a kezébe kerültünk, kinek a zenei ízlése, füle határozza meg, miként szól majd a zenekar. 

Ő nem fölényeskedett velünk, pedig tehette volna, hiszen az a pár év ami a hátunk mögött volt szakmában, még nem jelentette a profiságot. Hozzá képest kezdők voltunk, de ő ezt nem éreztette. Miközben mi a színpadi adottságokkal, saját erősítőinkkel és hangszereinkkel birkóztunk, ő kedvesen odajött, és megkérdezte, mit szólnánk ehhez, vagy ahhoz az ötletéhez. Hamar rájöttünk, érdemes hallgatni rá.

Aztán elkezdődött az előadás, és mi soha egyetlen hangot sem hallottunk magunkból „kívülről”. A barátok és ismerősök azonban mindig dicsérték a megszólalásunkat, ha Morcz Csaba állt a keverőnél. 

Sokat tudott erről a műfajról, de számomra mégis az a mosoly volt a legnagyobb ajándék, amivel a problémákat kezelte. 

És lehet, hogy az elmélet, a gyakorlat oktatható, de az a mosoly nem. Azt csak a legnagyobbak tudják.

Bornai Tibor  

Tóth János Rudolf dala - Lomb és gyökér

Az "in memoriam" névsorban a (Morcz Csabával is dolgozó) Cseh Tamás, Fuchs László és Tomsits Rudolf mellett Morcz Csaba is elhangzik.

"mindig valami olyat éreztem, mit mikor valami guru vagy láma közelében van az ember"

Volt benne valami misztikus erő, ami miatt jó érzés volt a társaságában lenni. Ilyenkor mindig valami olyat éreztem, mit mikor valami guru vagy láma közelében van az ember. Korábbi zenekaraim gitárosaival jártunk ki hozzá Wekerlére és mindig szinte bizsergetően jó volt az a légkör, amiben dolgozott... Tudtuk, ha Ő javítja az erősítőket, ott bizony mi működő cuccal megyünk haza. 

Tartom szerencsémnek, hogy több ízben is dolgozhattam Vele!
Tőle tanultam meg azt, hogy hogyan kell úgy kezelni a dobokat, mint egy hangszert, mint a zene részét, ami puhán belesüpped a basszus hang mélyeibe.. Azt  mondta: "Figyelj ide. Jól dobolsz és lendületesen, emellett próbálj meg a 'sound'-ra is figyelni. Hallgasd meg a nagyokat, hogyan játszanak, milyen dinamikai arányokat állítanak be. Mint pl. a Steve Gadd. A cintányérokat halkabban üti, mint a dobokat, ettől szól olyan szépen, plasztikusan a teljes hangkép!..." 

Ilyen és ehhez hasonló jótanácsokkal látott el, amiket csak úgy tanulhat meg az ember, ha helyzetben van. 

Ezen felül életem leggyorsabb és legprofibb soundcheck-jét is Neki köszönhetem.  

Mikor az MTK Stadionban, a Depeche  Mode előtt léptünk fel, az akkori manager-ünk (Varga Géza) szerencsére Őt hívta el erre a munkára is. Délután, olyan villám sebességgel térképezte fel az ismeretlen keverőpultot és álltunk be a dobbal, hogy, azt hiszem ezt hívják úgy: több, mint megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. "Jó, akkor nézzük a dobokat... kick!..." Mire kettőt rúgtam, már kérte is, hogy: "..oké, snare!.." Gyakorlatilag másfél perc alatt olyan világszínvonalú dobhangot csinált, hogy én nagyon boldog voltam.

Fantasztikus volt vele együtt dolgozni, sajnálom, hogy nincs köztünk, de ugyanakkor mégis azt érzem, hogy közünk van, mert ezek által az élmények által halhatatlanná vált! 

Sok szeretettel gondolok rá.

Tisztelettel: Vadász Péter, dobos - http://www.myspace.com/petervadasz

Az Irie Maffia így emlékezik Morcz Csabára

Horváth Jánostól, édesapámtól és a zenekar zenei-technikai mecénásától hallottam először a sokkoló hírt, hogy  Morcz Csabi elhunyt. Teljesen értetlenül és megdöbbenve álltam a tragikus hír előtt, majd amikor elmeséltem a többieknek, az egész zenekar is mélyen megrendülve és őszintén elkeseredve gyászolta Csabit. 

Nekünk egyébként ő csak Oldboy marad, akit a mindenkit átnevező Dési Tomi kezdett el így hívni. 

A fiúk rendszeresen jártak hozzá erősítőket és hangszórókat javíttatni és minden alkalommal életre szóló anekdotákkal és rock'n'roll bölcsességekkel tértek vissza. 

A próbákon aztán vígan ment a sztorizgatás, hogy Oldboynak erről-arról mi a véleménye stb. 

Csabi szívvel-lélekkel segített az első nagylemezünk felvételénél. Elhozta nekünk a saját kézzel készített subkick mikrofonját, ötleteket adott, segített a megfelelő mikrofonozásban, az utolsó pillanatban még biztonságból előhúzott egy Ampeg csöves előfokot amivel Havas Mikit vette le teljesen a lábáról. Szekér Ádám barátomnak, a gitárosunknak már elkezdte építeni az erősítőjét amikor a szomorú hír eljutott hozzánk. 

Az Irie Maffia nagyon szerette Csabát és sokat köszönhetünk neki. 

Kedves volt, közvetlen, szerény, és egy igazi profi. 

Hiányzik és hiányozni fog még sokáig. 

Az egész Irie Maffia nevében azt kívánom nyugodjon békében!

Horváth Gáspár

hirdetések az internetről

az alábbi hirdetéseket ITT találtuk:  http://netkacsa.uw.hu/

egy másik hirdetés pedig itt

God rest his soul

"Any smaller corrections arising in the course of the years was taken care of by Csaba Morcz - God rest his soul"